Félvérszerelem - 3. fejezet

Nem volt más lehetőségem, szembe kellett vele néznem. Elindultam a kocsim felé. Ellökte magát a kocsijától és megállt velem szemben.

- Bella, beszélünk kell! El kell valamit mondanom. Én sz...
- Nem! Már megmondtam... Mi nem lehetünk jóban és nem is beszélhetünk egymással. Mit nem lehet ezen érteni? - szakítottam félbe. Ez hihetetlen... Már megint a könnyeimmel küszködök! Miért van ez?
- Bella... - lehelte.
- NEM! Kérlek Edward... Értsd meg! Sajnálom, de nekünk nem szabad jóban lennünk. Sajnálom... - csordult ki egy könnycseppem.

Gyorsan beültem a kocsimba és elhajtottam. Az úton szabadjára engedtem a könnyeimet is. Nem bírtam már visszafogni őket. Sírtam és sírtam, amíg el nem értem a határig. Nem tudom m van velem. Szörnyű érzés volt úgy bánnom Edwarddal. De meg kellett tennem. A szívem összeszorul, ha csak visszagondolok az arcára. Újabb sírásroham jött rám. Miért van ez? Az nem lehet, hogy szerelmes vagyok belé. Nem! Nem szabad szerelmesnek lennem belé! Ha már itt tartunk, vajon ő mit akart mondani? Amikor félbeszakítottam valami olyasmit kezdett volna mondani, hogy: sz... Talán azt, hogy szeretlek? Vagy szerelmes vagyok beléd? Ugyan Bella! Ne butáskodj! Biztos, hogy nem... Biztos, hogy valami olyasmit, hogy szertné, ha nem jönnék az ő földjükre. Igen, biztosan valami ilyesmiről volt szó. És ez fáj. Álljunk csak meg! Miért fáj ez nekem? Tudtommal nem vagyok belé szerelmes... vagy mégis? Nem értem... Én már semmit sem értek. Szükségem van egy kis időre. Gondolkoznom kell.

La Push helyett inkább az erdő felé vettem az irányt. Az 510-es útnál leraktam a kocsit és onnan gyalog mentem egyre beljebb és beljebb. Egy kis réten lyukadtam ki. De volt ott valaki. Meg akartam fordulni és elmenni, de ráléptem egy száraz faágra, ami a hangos reccsenéssel belehasított a csendbe. Az idegen hirtelen állt fel és védekező pozícióba ereszkedett. Nem is annyira idegen ez az idegen. Ugyanis Edward volt az. Amint meglátott felegyenesedett és érdeklődve nézett rám. Eddig nem is vettem észre, mennyivel sápadtabb az arca a szokottnál, és mennyivel feketébbek a szemei. Ilyedten néztem rá. Mi történt vele ennyi idő alatt?

- Bella? - kérdezte.
- Én... sajnálom, nem tudtam, hogy ismeri rajtam kívül ezt a helyet valaki. Már megyek is, nem akartal zavarni. - és már fordultam volna meg, ha meg nem állít.
- Ne! Kérlek, maradj még! Beszélgessünk. - kérlelt édesen. Már majdnem rábólintottam, amikor okosabbik felem rábeszélte a rosszabbikat, hogy mennyek el innen. Sóhajtottam egyet, majd válaszoltam.
- Edward... Már megmondtam, hogy...
- Tudom. Nem lehetünk jóba, és nem is beszélhetünk egymással, de... kérlek legalább hallgass meg. - szakított félbe.
- Rendben. - sóhajtottam. Féloldalasan elmosolyodott és nekem megint a szokott ,,tünetek" jelentkeztek... Magamban morgolódtam, amiért ezt kitudja válltani belőlem.

Leülltünk a rét közepére, egymással szembe. Néztem őt, s ő nézett engem. Nem tudom meddig ülhettünk ott így, egymást nézve, csak hirtelen megszólaltam:

- Mondani akartál valamit. - emlékeztettem.
- Igen. Nos... én... azt hiszem, hogy... szere...

Nem tudta befejezni, mert hirtelen egy farkas mosrgására lettünk figyelmesek. Nem volt közel, de távol sem, úgy látszik nem akart, vagy nem tudott közelebb jönni. Amikor jobban szemügyre vettem a farkst, csak akkor tudatosult bennem, hogy ki is áll előttem. Hirtelen álltam fel, s Edward is követte a példámat.

- Apa, én... Megtudom magyarázni. - kezdtem, de a farkas rám/ránk morgott. Lehajottam a fejem és vártam. Hogy mire azt nem tudom. Edward szólalt meg hirtelen.
- Nem tudnám bántani a lányát, uram. - felkaptam a fejem, hogy mégis ezt most mire mondta, s kérdőn néztem rá. - Gondolat olvasó vagyok. - válaszolt értetlen fejem láttán. Kitágult szemekkel néztem rá, s hangosan vettem a levegőt. - Nyugalom, a te fejedbe nem látok bele. Mindenki máséba igen, kivéve a tiédbe. - mosolygott nyugtatásként. Olyan szép mosolya van! Csak néztem kifinomult arcát, szíp ívű szemöldökét, tökéletes állkapcsát, kicsit görbe orrát - ami számomra tökéletes volt -, gyönyörű szép szemét, s finom, puha ajkait. Vajon tényleg olyan puhák, mint ahogyan azt én elképzelem? Igen, biztosan... Úgy megérintem, csak, hogy érezhessem édes ajkait...

Jacob morgása rázott vissza a valóságba. Még mindig Edwardot bámultam, s ő is engem, ami apámnak is feltűnt. Visszanéztem Jacobra, s pirulva lehajtottam a fejemet.

- Apád azt üzeni, hogy most menny haza.
- Előbb szeretnék Edwarddal beszélni, négy szem és fül közt. - álltam apám tekintetét. Ő erre csak morgott. - Kérlek.
- Azt mondja, hogy nem és, hogy ne feszítsd tovább a húrt. - fordított nekem Edward. A húrrol jut eszembe...
- Miért nem jösz közelebb?
- Ez a rét a mi földünkön van és ott a határ, ahol apád van, onnantól nem jöhet közelebb. - magyarázta Edward.
- Értem. Akkor én megyek is. Nem lehetek a földeteken.
- Ne! - kapott a karjaim után, mire a farkas megint csak egy hangosat morgott és már vicsorgott is. Edward elengedte a karomat és úgy folytatta tovább. - Te átjöhetsz a mi földünkre. Veled kivételt teszünk. De a többi farkas nem lépheti át a határt. - válaszolni akartam de apám megszólalt.
- Isabella most azonnal gyere ide! - üvöltött, a teljes nevemet csak akkor használta, amikor nagyon ideges. De mikor változott át? - Ne akard, hogy átlépjem a határt! - fenyegetőzött.
- Holnap találkozunk... remélem. - suttogtam halkabban, hogy csak ő hallja meg.

Elindultam apám felé, hátra sem nézve Edwardra, mert tudtam akkor visszafutok hozzá és nem engedem el többet. Odaálltam apám mellé, s félve pillantottam fel rá. Csalódottan és dühösen nézett rám. Lesütöttem a szememet. nem bírtam a szemébe nézni.

- Menny haza. - szólt csöndesen, de annál fenygetőbben a hangja.
- Te nem jössz? - kérdeztem csöndesen.
- Van még egy kis elintézni valóm. - nézett Edward felé.
- Ugye nem fogod bántani?
- Ne aggódj. - szólt gúnyosan. - MÉG nem. - nézett vele farkasszemet. A szívem hevesebben kezdett verni. Nem bánthatja! Ha valami baja esik... azt nem élem túl.
- Menny haza! - szólt rám erőteljesebben.
- Nem engedem, hogy bántsd! - erre a kijelentésemre csak morgott egyet, de tudtam, hogy engem nem tudna bántani, ezért nem is éreztem magam veszélyben.
- Bella! - szólt most Edward. Oda fordultam hozzá. - Menny haza kérlek! Nem lesz semmi bajom. Menny kérlek! - nézett rám. Visszafordultam apámhoz.
- Ha bántani mered én esküszöm, hogy... - fújtattam. Elindultam Edward felé.
- Hová méssz? - kérdezte dühösen apám.
- Mégis szerinted hová? Miamiba...
- Ne merészelj így beszélni az apáddal! Azonnal gyere vissza!
- Nem azt kérted, hogy mennyek haza? - fordultam meg, hogy szembe legyek vele.
- De. De akkor miért arra mész?
- Mert erre van a kocsim... Otthon találkozunk. - megfordultam és mentem tovább. Edwarddal szemben megálltam, és odasuttogtam neki, hogy:
- Sajnálom. Kérlek vigyázz magadra.

Meg akartam érinteni az arcát, de nem tehettem. Láttam a szemében a gyengédséget, a szeretetet és a szerelmet. Szerelmet? Tényleg szerelmes lenne belém? És én vajon szerelmes vagyok belé? Igen... Minden bizonnyal szerelmes vagyok Edward Cullenbe!
Elkezdtem futni az autóm felé. Meg sem álltam, amíg oda nem értem. Gyorsan bepattantam és hazahajtottam.
Otthon felfutottam a szobámba, becsaptam az ajtót, majd az ágyra heveredve utat engedtem a könnyeimnek. Ha apám nem tudja magát uralni és nekiesik Edwardnak, és valami baja lesz, azt nem élem túl.
Gondolkodtam még ezen és azon is, hogy mit is érzek pontosan Edward iránt. Abban már biztos vagyok, hogy szeretem. De vajon szerelemből szeretem? Nem tudtam sokat gondolkodni ezen, mert apám időközben hazaért. Gyorsan összekaptam magam és lementem a konyhába valami kaját összeütni neki. Észre sem vettem, hogy az idő, így eltelt. Már negyed 5 van. Nem volt sok időm, összeütöttem egy tojásrántottát, és azt tálaltam fel apámnak. Nem szóltunk egymáshoz evés közben.

- Felmegyek a szobámba leckét írni. Szólj ha indulunk. - bólintott, majd felmentem és hozzáláttam a lecke írásához.

Fél óra alatt meg is voltam vele. Nem kaptunk sok leckét. Igazából csak matekból. Viszont spanyolra készülnöm kellett, ezért inkább azzal foglalkoztam.
Háromnegyed 5-kor szólt apám, hogy indulunk. Elindultunk és pontban 5-kor megérkeztünk a határhoz. Cullenék már ott voltak. Amikor kiszálltam egyből Edwardra esett a tekintetem. Ő is engem nézett. Nem engedtük el egymás tekintetét. Jobban megnéztem és láttam, hogy nincs túl jó bőrben. Sérülést viszont nem láttam rajta. Nem értettem.

- Üdvözöllek titeket! - szólt a családfő. Kezdetét vette tehát a ,,tárgyalás".