Amerikai álom - 13. fejezet
A szívem még mindig hevesen ver az előbb történtektől. Annyira jó volt és annyira... más. Erőteljes, férfias a csókja. Merengésemből nagynéném riaszt fel.
- Anne! Hol voltál ilyen sokáig?
- Hm... én?
- Igen! Ilyen sokáig tartott levenni a méreteket?
- Jaj, ne haragudj! Itt vannak Norman méretei - adom át a papírt. - Útközben elkapott Daniel és megkért, hogy én készítsem el Norman karakterének sminkjét.
- Oh, igazán? - mosolyog. - Ez remek! Hogy sikerült?
- Szerintem jól - rántom meg a vállam.
- Ennyi? - húzza el a száját.
- Hát, Daniel nem javított bele, Norman pedig már felvételen van, úgyhogy gondolom meg vannak elégedve vele.
- Ez nagyszerű Anne! Miért nem örülsz neki?
- Örülök! - erőltetek mosolyt az arcomra. - Csak elgondolkodtam, de tényleg örülök.
- Jól van, nem piszkállak. De, ha beszélgetni szeretnél, akkor tudod, hogy rám számíthatsz - simogatja meg a hátam. - Most viszont vidd el ezeket a papírokat Madisonnak. Üzenem, hogy én küldtelek tanulás céljából és mutassa meg, hogyan csináljuk a zombik ruháját. Illetve itt van még pár új ruha terve, ami a főbb szereplőknek kell. Balra a harmadik ponyvás sátornál találod meg.
- Oké - veszek el tőle minden papírt.
A sátornál egy rövid szőke hajú nőt találok. Gondolom ő lehet Madison.
- Madison? - szólítom meg.
- Igen? - fordul felém.
- Jó napot kívánok. Anne Sturridge vagyok, Eva unokahúga - nyújtok kezet.
- Szia! Tegeződjünk, kérlek - mosolyog.
- Rendben, köszönöm - viszonozom a mosolyt. - Ezeket Eva küldi és azt kéri, hogy mutasd meg nekem, hogyan készülnek a zombik ruhái.
- Oh, nagyszerű, már vártam ezeket a papírokat! - veszi el. - Jól van, gyere. Nagyon egyszerűen készülnek el. Általában turkálókból szedem össze a kóborlók ruhát, el sem hiszed milyen kincseket találok ott! Persze olyan is van, hogy nem találok megfelelő darabot, ilyenkor szoktuk megvarrni az adott darabot. Daryl mellénye az egyik kedvencem - néz rám, de én csak értetlen fejet vágok.
- Nem tudom az milyen - rázom a fejem. - Nem ismerem a sorozatot, nem nézem - erre még jobban ledöbben.
- Jól van, öhm... Ne haragudj, de ezzel most nagyon megleptél - nevet fel. - Nem nagyon ismerek olyan embert, aki ne ismerné a The Walking Dead-et. Daryl mellényéről már nem is beszélve - kuncog. - Angyal szárny van a hátán, ami Daryl karakteréhez érdekes. Egyrészt egy magának való "déli suttyó", másrészt pedig hatalmas szíve van és mindent megtesz a barátaiért, akik már a családja. Azt javaslom kezd el megnézni a sorozatot, nem csak azért meg fantasztikus, hanem mert te is sokat tanulsz belőle a karakterekről.
- Ígérem, hogy el fogom kezdeni nézni.
- Jól van, most viszont térjünk vissza a ruhákhoz. Szóval ezekben van a piros festék, a művér - ad a kezembe egy tubust. - Csak lazán rálocsolsz egy keveset a ruhára és kicsit beledörzsölöd - mutatja a műveletet.
- Értem.
- Amíg beviszem ezeket a papírokat a lakókocsiba, addig gyakorolj nyugodtan ezen a pólón. Elrontani nem tudod, hiszen az a lényege, hogy jó véres és koszos legyen a ruha. Mindjárt jövök.
- Rendben.
Madison éppen, hogy csak eltűnik mellőlem, Andrew szólít meg. Mint aki várta, hogy egyedül maradjak.
- Beszéltem Normannel. Este kaptok 2 órát, addig Evat elcsalom valahová - tér egyből a lényegre. Zavarba jövök előtte.
- Én... Nem tudom, hogy mit mondjak - pirulok el.
- Nem kell mondanod semmit. Norman a legjobb barátom, már-már olyan, mintha a testvérem lenne. Bármit megtennék érte - ezzel már menne is tovább.
- Andrew! - szólok utána. - Tudok rólad és Evaról... Elmondta nekem és csak meg szerettelek volna kérni rá, hogy ne mondj neki semmit arról, amit a lakókocsiban láttál. Tudom, hogy nem kedvelsz, de...
- Én kedvellek téged, Anne. De Normant még jobban, és nem akarom, hogy csalódjon, hogy szenvedjen - néz rám komolyan. - És ne aggódj, egy szót sem szólok Evanak. Nem az én reszortom szólni neki. Ezt majd neked kell megtenned.
- Köszönöm - hálálom meg.
A nap hátralévő részében sok mindent csináltam. Folytattuk Madisonnal a zombik ruhájának a gyártását, sminkeltem a színészeket, sőt még a zombik sminkjébe is belekóstolhattam. Emellett persze még kávéval és vízzel szaladgáltam a színészek után. De nem panaszkodom, élveztem a mai napot, nagyon is.
~~~
Késő délután fejeztük be a forgatást, 8-ra már a szállodában voltunk és meg is vacsoráztunk. Zuhanyzás után belebújtam egy rövidnadrágba és egy egyszerű pólóba. Pizsamában még sem várhatom Normant, bár az sem különb, mint ami most rajtam van. Most a szobánkban pakolászom a tegnap vásárolt ruhákat. Annyira izgatott vagyok, hogy muszáj valamivel lekötnöm a figyelmemet.
- Biztos nem gond, hogy magadra hagylak egy pár órára? - áll meg az ajtóban Eva.
- Ne viccelj már! Ne aggódj, jól elleszek, te pedig érezd jól magad a pasiddal - kacsintok rá.
- De olyan lelkiismeret furdalásom van!
- Ne legyen! Na sipirc, Andrew már biztosan nagyon vár.
- Jól van, de nem leszek sokáig! - ölel meg.
- Nehogy miattam siess! Tényleg ne aggódj, addig lehet, hogy elkezdem nézni ezt a Walking Dead-et - rántom meg a vállam.
- Jól van - mosolyog. - Akkor jó filmezést!
- Legyen neked is nagyon szép estéd! - kacsintok.
- Pimasz vagy! - szól vissza az ajtóból és már csapódik is be mögötte.
A szívem majd kiugrik a helyéről úgy dobog. Mit fogunk mi csinálni 2 órán keresztül? A legszívesebben végig csókolóznám ezt az időt! - sóhajtok fel. Ne beszélj már butaságokat, Anne! Beszélgetni jön át, nem pedig mást csinálni! Főleg, hogy nem is tudnátok mást csinálni a női bajok miatt. Ez is mindig a legrosszabbkor jön meg! - gondolatmenetemből kopogás ráz fel.
- Jövök! - kiáltom ki, majd a ruhákat az ágyon hagyva lépek az ajtóhoz. - Szia! - súgom felé.
- Szia - mosolyog és felém hajol.
Megijedek, nem tudom, hogy mit akar tenni. Megcsókolni vagy csak egy puszit adni az arcomra? Nem hiszem el, hogy már csak a puszta jelenlétével is képes zavarba hozni! Végül csak egy puszit nyom az arcomra. Kissé csalódottnak érzem magam. Vágyom a csókjára.
- Gyere beljebb! - vezetem a kanapéhoz. - Kérsz esetleg valamit inni?
- Gondolom sör nincs - vigyorog.
- Igazából nem tudom, mindjárt megnézem - lépek a minihűtőhöz és lehajolok. - Sajnos sör nincs, de van kóla, ha az megteszi - egyenesedem fel, arra azonban nem számítok, hogy ott áll közvetlen mögöttem.
- Tökéletes - nyögi ki rekedt hangon.
- Akkor... kiveszem azt - nyelek nagyot és hátat fordítva neki, megint lehajolok.
Ahogy felegyenesedek kikapja a kólát a kezemből és ráteszi a hűtő tetejére. Válaszra sem méltat és a számra tapad. Úgy falja a számat, hogy az már szinte fáj, de viszonozom ezt az édes fájdalommal teli csókot. Felkap az ölébe és elindul. Pár lépés után leül a kanapéra és továbbra is az ölében tart, a combomat simogatja. Nehezen, de elszakadok tőle és a homlokának támasztom a fejemet.
- Arról volt szó, hogy beszélgetni fogunk - suttogom.
- Tudom, de a látványod elveszi az eszemet - ad egy puszit a számra.
Lekászálódom az öléből, majd újra a hűtőhöz lépek. Két pohár és a kóla társaságában ülök vissza a kanapéra, majd töltök Normannek és magamnak is.
- Figyelj Norman... - kezdeményezek beszélgetést. - Nem tagadom, hogy én is érzek irántad valamit, de ez a vonzalom megrémít - nézek őszintén a szemébe.
- Miért? Ha te is jól érzed magadat velem, akkor miért ne próbálhatnánk meg?
- Mert engem simán kirúghatnak, ha kiderül ez az egész!
- Majd óvatosak leszünk - próbál győzködni.
- Nem... Nem tudom - rázom a fejem csalódottan. Közelebb húzódik hozzám.
- Van valami más is, ami zavar, igaz? - simít végig az arcomon.
Nem válaszolok, de nem tudok a szemébe nézni. Hogyan mondjam meg neki, hogy a nagy korkülönbség az, ami zavar. Hogy az apám alig 2 évvel idősebb nála?
- Anne?
- Hm?
- Mi a baj?
- Semmi...
- Látom, hogy valami bánt. Mondd el kérlek!
- Én csak... attól tartok, hogyha belevágunk és esetleg kiderülne, ez a dolog... Mit fognak szólni az emberek? - nézek szomorúan a szemébe.
- Kit érdekel? Azt gondolnak, amit akarnak! Nem élheted eszerint az életedet Anne! Ha mindig attól rettegsz, hogy ki mit fog gondolni rólad, akkor sosem leszel boldog! Nem tudsz mindenkinek megfelelni és nem is kell! Csak az számít, hogy te boldog legyél, hogy jól érezd magad és nem szabad, hogy mások véleménye érdekeljen!
- És a családom? Az ő véleményük?
- Várj, te most attól tartasz, hogy mit fog gondolni a családod? Nem igazán értelek, de szerintem a családodnak az a fontos, hogy te boldog légy!
- Igen, de az apám nem hiszem, hogy jó szemmel nézné, hogy... - lendülök bele a magyarázkodásba, de hirtelen elnémulok.
- Hogy? - néz rám komolyan. - Hogy egy ilyen idős pasival randizz, mint én?
- Az apám lehetnél - suttogom. - Alig vagy fiatalabb nála 2 évvel - rázom a fejem. Sehogy sem jó ez.
- Szóval a korom zavar? - néz csalódottan rám.
- Nem! Csak... - zavarba jövök, nem tudom mit felelhetnék erre.
- Demi Moore és Ashton Kutcher.
- Mi van velük? - nézek rá értetlenül.
- Köztük is nagy volt a korkülönbség, ráadásul a nő javára, mégis hány éven át egymás mellett voltak. És boldogan. Nem mi lennénk az elsők, akiknél ekkora a korkülönbség.
- Igen, tudom, de aztán mégis elváltak az útjaik. Ashton lecserélte Demit egy fiatalabbra.
- Akkor itt most nekem lenne félnivalóm, nem gondolod? - mosolyog. - Te is bármikor lecserélhetnél egy fiatalabbra.
- Én? Gondolod, hogy te nem kapnál mind a tíz ujjadra legalább két-két nőt? - nézek rá felháborodottan.
Önfeledten nevetünk fel mind a ketten, majd szorosan hozzábújok. Finom illata van. Megcsókol, de most lágyan, érzelmesen. Érzem, hogy ez most más. Valami elkezdődött kettőnk között és nem tudjuk - de nem is akarjuk - megállítani. Csak sodródni akarunk az árral, aztán majd lesz valahogy.
- Akkor mit mondasz? Adsz egy esélyt nekem? Kettőnknek? - kérdezi.
- Próbáljuk meg - súgom felé, majd megcsókolom.
Az maradék időnkben csak ülünk egymás mellett, néha egy-egy csókot váltva. Nem tudom, hogy mi lesz velünk, de azt érzem, hogy ez most így jó, és nem érdekel semmi és senki az ég világon. Csakis Norman és az, hogy most itt ülök mellette. Boldog vagyok. Vele.
