Sajnálom, hogy csak most hozok új részt, de tényleg nincs időm írni. Nem is magyarázkodok tovább, jó olvasást és köszönöm az előző fejezethez kapott kommentárokat, nagyon jól esett! :)
Bella szemszöge
2 héttel később
Kicsivel több mint 2 hete vagyunk itt. Edwarddal rendszeresen beszélek telefonon, de hallom a hangján, hogy legszívesebben felülne az első ide tartó gépre, hogy együtt legyünk.
A rosszul léteim is visszatértek 2 napja. Nem értettem, hogy miért, és azt meg főleg nem, hogy apám, hogy-hogy nem kérdez rá, mi a rosszullétem oka. Tegnap azonban rájöttem. Már vagy 1 hete korán reggel elmegy a szállodából. Tegnap rákérdeztem apámnál, hogy hova tűnik el minden reggel. Először meglepődött, de aztán elmondta, hogy munkát keres.
Már épp indultam volna le reggelizni, mikor megint rám tört a hányinger. Gyorsan a fürdőbe rohantam és a WC fölé görnyedtem. Mikor végeztem a mosdókagylóhoz léptem, hogy fogat mossak. Amikor tettem el a fogkefémet, megakadt a szemem valamin. A tamponos dobozom. Teljesen lefagytam. Gyorsan utána számoltam a napoknak és az eredmény megdöbbentett.
- Már 4 napja meg kellett volna jönnie... - suttogtam magam elé döbbenten. - Az nem lehet, hogy... - teljesen pánikba estem.
- Bells! Megjöttem! - kiabált apám.
Rémülten a fürdőszobai ajtóra kaptam a tekintetemet, aztán a tükörbe néztem. Az arcom sápadt volt és egy ijedt tekintet nézett vissza rám. Tekintetem lejjebb csúszott a hasamra. Ráfektettem a kezemet és megsimogattam. Létezik, hogy...
- Bella? - jött közelebbről a hang.
Összeszedtem magam, megmostam az arcom és ekkor kopogott be, majd lépett be apám az ajtón.
- Oh, hát itt vagy! Már azt hittem elmentél valamerre. Képzeld kaptam munkát! - vigyorgott önelégülten.
- Örülök - válaszoltam monoton hangon. Még mindig az előzőek hatása alatt voltam. Szerettem volna most egyedül lenni.
- Reggeliztél már?
- Még nem, most akartam lemenni.
- Nagyszerű! Mit szolnál, ha elmennénk abba a kis kávézóba, ahova a minap is beültünk? - nagyon lelkes volt, én pedig nem akartam elrontani a kedvét.
- Oké.
Lesétáltunk a nem messze lévő kis kávézóba, én rendeltem egy narancslevet, apu pedig egy colát. Az étlapot nézegettük, de egyik kajához sem volt étvágyam. Ha csak rájuk gondoltam és az ízükre, újra hányingerem támadt.
- Bella, jól érzed magad? Olyan sápadt vagy! - nézett rám aggódva apu.
- Persze! - vágtam rá gyorsan.
- Nos, mit kérsz?
- Nem tudom... Nem igazán vagyok éhes... - gondolkoztam el.
- Tessék? Enned kell! - nézett rám szigorúan.
- Jó, jó, akkor legyen mondjuk... vajas, lekváros pirítós.
- Azzal nem fogsz jóllakni. Mit szolnál egy nagy adag baconos tojásrántottához?
- Most nem kívánom, apu! - néztem rá idegesen.
- Te tudod... Én azt kérek, de nem kapsz az enyémből! - viccelődött.
Hát nem is kell az biztos - gondoltam magamba. Megkaptuk a reggelinket és, míg én csak majszoltam a kenyeremet, apám csak úgy tömte magába a kétszemélyes baconos tojásrántottáját.
- Képzeld, holnaptól egy közeli zöldségesnél dolgozom. Én fogom kipakolni az árukat - mesélt boldogan.
- Szuper...
- Na jó, Bells! Mi a baj? - tette le a villát és komolyan nézett rám.
- Semmi. Mi lenne? - tettetem a tudatlant.
- Úgy viselkedsz, mintha máshol járnál. Alig eszel és nem kommunikálsz velem. Szóval, mi a baj? Figyelj, ha megint az miatt vagy kiborulva, hogy ide jöttünk, akkor...
- Semmi bajom, apu! Csak egy kicsit elkalandoztam, ennyi. Köszönöm a reggelit, de most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Sétálok egyet a parton, majd valamikor megyek. Szia! - nyomtam egy puszit az arcára.
A tengerparton sétáltam, mélyen a gondolataimba merülve. Csak néztem ki a fejemből és arra gondoltam, hogy mi van, ha tényleg terhes vagyok? Körül néztem és körülöttem csupa vidám embert találtam. Volt aki a tengerben fürdött, volt aki kutyát sétáltatott, a homokban röplabdáztak vagy frizbiztek, de volt aki egyszerűen csak süttette magát a napon.
Leültem a homokba és csak néztem a tengert. Gyönyörű volt, most mégsem tudtam annyira csodálni, mint egyébként. Mit csinálok, ha tényleg terhes vagyok? Hogy mondjam el apámnak és Edwardnak? Mit fog hozzá szólni az apám? És Edward? Mi lesz velünk?
Annyira elbambultam, hogy fel sem tűnt, hogy valaki mellém ült, csak mikor a vállamhoz ért. Ijedten kaptam rá a tekintetemet. Egy mosolygós, helyes sráccal találtam magam szembe. Ismerős volt, de hirtelen nem ugrott be, hogy honnan és, hogy ki ő.
- Szia! Bella ugye? - mosolygott.
- Szia, igen... Te...?
- Ian McGowen A reptérről - fogott velem kezet.
- Isabella Black - mutatkoztam be én is.
- Hát... - nevetett. - Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk újra találkozni - vigyorgott.
A jókedve az én arcomra is mosolyt csalt, de még mindig bennem voltak a kétségeim.
- És... Te, hogy kerültél ide? - kérdezte.
- Ez egy hosszú történet... - sóhajtottam.
- Nos, időm, mint a tenger, de persze megértem, ha nem akarsz egy idegennek mesélni magadról - nézett rám tettetett szomorúsággal.
- Nem erről van szó, csak ez... bonyolult...
- Oké, értem én...
- Mi lenne, ha... ha előbb megismernénk egymást? Szükségem van egy barátra, nem ismerek itt senkit és olyan jó lenne valakinek kiönteni a szívemet, csak hát tényleg nem ismerjük egymást és így...
- Rendben, mit szeretnél tudni? - mosolygott.
- Hány éves vagy, mi a hobbid, kedvenc színed, könyved, filmed, szóval ilyenek elsősorban. De mi lenne ha közben sétálnánk egyet? Be kéne ugranom egy gyógyszertárba is, tudod, hogy hol találok olyat?
- Megmutatom és közben akkor beszélgethetünk - állt fel, majd felsegített engem is a homokból.
U.i.: Sajnálom, hogy most csak ennyi lett és fogalmam sincs, hogy a következő fejezetet mikor tudom hozni, igyekszem! Puszi nektek; d.
