Félvérszerelem - 52. fejezet

Sziasztok! Sajnálom az egyhetes kihagyást, de nem volt erőm írni. Most viszont hoztam az új fejezetet! :)

Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kapott kommentárokat, nagyon-nagyon jól estek! :) Gee szeretném neked külön megköszönni - ismét - a komit! Nagyon örültem a kritikádnak, mert ebből tanul az ember! :) És valóban az elején még csak tanulgattam az írást, de úgy érzem aztán belejöttem. Az utóbbi időben valóban nem volt annyi időm írni, vizsgáznom is kellett, és lehet, hogy ez meg is látszik az írásomon. De most már megnyugodhat minden kedves olvasóm Belláék visszatértek végleg! ;)

Jó olvasást! :) Puszi, d.

U.i.: Miközben írtam az újratalálkozást ezt a zenét hallgattam. Szerintem illik hozzá! :)


Edward szemszöge

Már este fél 10 van, de Bellát még mindig nem értem el. Ez hihetetlen! Nagyon remélem, hogy csak alszik és azért nem hívott vissza! - gondoltam magamban. Ha valami baja esik, én azt nem élem túl!

Idegesen járkáltam a szobámban fel-alá és már nem tudom hányadszorra próbáltam hívni Bellát. Üzenetet is hagytam neki, de arra sem válaszolt. Megőrülök! Na, jó! Nyugodj meg, Edward! Vegyél mély levegőt és próbáld meg még egyszer felhívni őt! - utasítottam magamat. Megnyomtam a gombot és vártam, hogy kicsöngjön.

A hívott szám jelenleg nem kapcsolható - jött a válasz a telefonból.
- Ezt nem hiszem el! - kiáltottam fel és mérgemben az ágyra hajítottam a telefonomat.
- Edward! Kérlek, nyugodj meg! - jött be elkínzott arccal a szobámba Jasper.
- Mégis, hogy nyugodjak meg? - kiáltottam rá. - Nem érem utol Bellát!
- Biztos már alszik, ne idegeskedj!
- Hagyj most magamra, kérlek! - dőltem el az ágyon.

Elhiszem, hogy neki is rossz, hogy át kell éreznie, amit én érzek, de nem az ő szerelme van tőle több kilométerre! Bella sosem kapcsolja ki a telefonját. Most mi oka lenne rá? Vagy csak lemerült? - gondolkodtam. És mi van, ha valami baj érte? Vagy, ha bántották?

Már éppen kezdtem volna rosszabbnál rosszabb gondolatokba merülni, mikor meghallottam egy autó zaját. Felkaptam a fejem. Ez nem is akármilyen autó! Hirtelen ért a felismerés, hogy kinek az autóját hallom. Egy szempillantás alatt futottam le a lépcsőn, mikor láttam, hogy apám már az ajtó felé tart, hogy kinyissa azt.

- Ne! - nyögtem elfúlva. Értetlenül nézett rám a családom, de én nem törődtem velük. Feltéptem az ajtót és kiléptem. Nem akartam hinni a szememnek. Tényleg Ő áll előttem? - Bella - suttogtam magam elé.

Mintha csak meghallotta volna, felnézett, egyenesen a szemembe. Istenem! - nyögtem fel magamban. Láttam, amint Szerelmem szemeibe könnyek gyűlnek és boldog mosolyra húzza ajkát. Egy szempillantás alatt előtte termettem és szorosan magamhoz ölelve pörögtem vele, egyszer, majd kétszer. Boldog nevetése csendült fel. Zene volt füleimnek. Olyan régen hallottam már. Letettem, majd mélyen a szemébe nézve, könnyeit törölgetve, boldog mosollyal az arcomon suttogtam el nevét, újra és újra.

- Annyira hiányoztál! - suttogtam, homlokomat az övének döntve.
- Te is nekem, el sem tudod képzelni mennyire!
- Szeretlek! - választ sem várva megcsókoltam.

Annyi idő után végre újra érezhettem ajkai csodás ízét. Egyszerre sóhajtottunk bele a csókba. Annyira hiányzott már! - gondoltam magamba és még szorosabban öleltem magamhoz. Nyelvünk szenvedélyes játékba kezdett egymással, mire belenyögtem a csókba. Szívesen mentem volna még tovább is, de tudtam, hogy ez most nem lehetséges, ezért elváltam Kedvesem csábos ajkaitól.

- Én is szeretlek! - válaszolt korábbi vallomásomra. Megcsókoltam a homlokát és csak ekkor tűnt fel, hogy Jacob is itt van.
- Mr. Black - nyújtottam felé kezemet köszönésként. Nem fogadta el a jobbomat, helyette csak biccentett és elindult a ház felé.

Nem értettem, hogy mi baja lehet, de már megszoktam tőle ezt a viselkedést, úgyhogy nem is törődtem vele. Bella derekát átkarolva mentünk mi is vissza a házhoz. Csak ekkor tűnt fel, hogy az egész családom kint állt. Az arcukon lévő boldog molyos és a gondolataik alapján mindenki örült, hogy Belláék végre hazajöttek, még Rosalie is. Mindenki megölelgette Bellát, Jacobot is köszöntötték, majd bementünk a házba.

- Üljünk le a nappaliba - ajánlotta Esme.
- Oh, nem akarunk sokáig zavarni, sajnálom, hogy ilyen késői órán jöttünk, csak... - kezdett bele Bella.
- Nem zavartok - vágtam rá.
- Jacob, nem akarsz leülni? - kérdezte anyám, Jacob ugyanis az ajtó melletti falnak támaszkodva állt. Furcsa volt a viselkedése, azt hittem, hogy már megbékélt a Bellával való kapcsolatommal. Próbáltam beleolvasni a gondolataiba, de nagyon igyekezett elrejteni előlem.
- Ne kutassa a fejemben! - nézett rám mogorván.
- Sajnálom, én csak... - zavarba jöttem egy pillanatra. Túl feltűnő lettem volna?
- Kértek valamit enni vagy inni? - törte meg a kínos csendet anya.
- Én egy pohár narancslevet elfogadok, ha van - mosolygott Szerelmem.
- Máris hozom - mosolygott vissza szeretetteljesen anyu, Bellára. - Jacob, kérsz valamit?
- Nem, köszönöm - eresztett meg egy félmosolyt ő is. A szüleimmel eddig sem volt semmi baja, apámat tisztelte, ahogyan anyámat is.
- Meséljetek, milyen volt Spanyolország? - kérdezte kedvesen apám.

Bella boldogan kezdett bele a mesélésbe. Elmesélte - amit én már egyszer hallottam -, hogy megismerkedett még a repülőtéren Iannel és Spanyolországban újra összefutottak. Minden szabadidejét vele töltötte, mást ugyanis nem ismert a környéken. Nem mondom, nagyon rosszul esett, hogy egy másik pasiról így beszél Bella, hiába tudom, hogy csak barátként tekint rá. De nem tudhatom, hogy vajon ez az Ian is így tekint-e Bellára. Mi van ha bepróbálkozott nála? Próbáltam mosolyogni, nem feszültnek látszani. Nem tudom, mennyire sikerült, de Bella tovább mesélt.

- És apu megismerkedett Teresával. Nagyon kedves nő, illik apuhoz - mosolygott szeretetteljesen Szerelmem az apjára, aki viszonozta azt. - Van egy unokahúga, ő nevelte fel, a szüleit repülőgép szerencsétlenségben vesztette el.
- Oh, szegény kislány - kapta a szája elé kezét anyám. - Szívesen megismernénk őket, ugye Carlisle?
- Igen - értett egyet apu. - Örülnénk ha találkozhatnánk velük.
- Majd bemutatom őket, öhm... hamarosan - válaszolta Jake.
- Rendben - mosolygott Esme.
- Mond csak, Bella - kezdte Alice. - Milyenek a spanyol ruhaüzletek? - kérdezte izgatottan a pöttöm, mire Rose hevesen bólogatni kezdett, hogy ez őt is érdekli.
- Öhm... Tudjátok, hogy én nem szeretek vásárolni, egy-két boltban voltam csak. De vannak bazárok, igaz, ott nem kapni olyan ruhákat, amilyeneket ti szerettek, de vannak nagyon szép holmik.
- Bella, te Spanyolországban voltál és nem mentél el egy plázába sem? - hitetlenkedett Rose.
- Mit meg nem adnék, ha én is eljutnék oda! - sóhajtott Alice. - De nem mehetünk napra, a plázák meg nincsenek nyitva este! - szomorodott el.
- Sajnálom lányok.
- Későre jár az idő, biztosan nagyon fáradtak vagytok már, és holnap is van nap - állt fel Esme, de Bella közbeszólt.
- Várj, még van egy fontos dolog, amit eddig nem mondtam el - nézett körbe, majd tekintete megállapodott rajtam. - Edward, sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de személyesen szerettem volna közölni veled és őszintén szólva, kicsit féltem is és még most is félek, hogy mit fogsz szólni hozzá.
- Bella, megijesztesz - néztem rá idegesen. - Mit nem mondtál el?

Nem válaszolt, helyette felállt és levette a kabátját. Fel sem tűnt, hogy eddig rajta volt - gondolkodtam el. Amint levette a kabátját, kezével lesimította a ruháját, így kiemelve hasát, ami gömbölyödött.

- Kisbabát várok, Edward - suttogta Szerelmem.


U.i.: Próbáltam kicsit érzelmesebbre írni az újratalálkozást, hát... nem tudom, mennyire sikerült, remélem azért tetszett. Írjátok meg mit gondoltok! :) Köszi és az esetleges hibákért elnézést kérek, később átnézem és javítom, ha kell! :) További szép hetet kívánok nektek! :) Puszi, d.