Félvérszerelem - 11. fejezet

Nah meghoztam a következőt! Nem is írok semmit :) Jó olvasást! :)

Edward szélesebbre tárta az ajtót, s beléptem mellette a szobájába. Ahogy körbenéztem, elakadt a lélegzetem. A szoba tiszta Edward volt. Minden az ő izlését tükrözte. Odaléptem a könyvespolchoz. Rengeteg könyve van. Régi és új egyaránt. Aztán jöttek a zenéi. Mind ABC sorrendbe volt rakva. Teljesen elámultam. Még Debussy is volt a zené közt.

- Bella? - rángatott vissza Edward hangja a jelenbe.

- Tessék? - néztem rá értetlenül.

- Miért jöttél?

-Hogy? - értetlenkedtem, még mindig a CD-it néztem. - Ja, hát én csak... - jöttem rá aztán, s felé fordultam. - Beszélnünk kell. - sóhajtottam fel. Ő csak bólintott, majd intett a kanapéja felé. Meglepődtem, hogy nincsen ágya, csak egy egyszemélyes kanapé, amin tud aludni. Meg is kérdeztem tőle, hogy-hogy nincs ágya, mire ő azt felelte, hogy neki egyedül elég ez a kanapé is. Mintha egy kis szomorúság lett volna a hangjába.

- Na, jó! Térjünk a lényegre. - helyezkedtem jobban el a kanapéján. Ő egy kicsit közelebb ült hozzám, már nem mint ha zavart volna a közelsége.

- Ed...

- Szeretlek! - szakított félbe. - Szeretlek és csak téged akarlak! Veled akarom leélni az életem hátralévő részét! Nekem csak te kellesz! Szeretlek! - döntött hanyatt az ágyon az utolsó szónál, majd rám vetette magát és megcsókolt.

Nem bírtam ellenállni neki. Visszacsókoltam. Csókunk először szerelmes volt, majd átváltott vaddá, végül szenvedélyessé, s elmélyült a csókunk. Percekig csak csókolóztunk, míg levegő után nem kezdtünk el kapkodni. Nem hagyott nekem időt, hogy megszólaljak, amint friss levegő került a tüdőmbe, s már látta rajtam, hogy nem kapkodok annyira levegőért, ismét megcsókolt, lágyan, szenvedélyesen. Én sem bírtam magammal. Egész testem remegett érte. Hajába markolva még közelebb húztam, már ha ez lehetséges volt egyátalán. Edward belenyögött a csókba hevességem miatt. Nem tudom mi ütött belém, de nyakáról a kezem az ingje gombjaira tévedtek, míg másik kezem, még mindig haját markolászta. Megéreztem Edward középhőmérsékletű kezét a derekamon és ez észhez térített. Ellöktem magamtól Edwardot, majd felpattantam az ágyról és egészen a falig hátráltam.

Még mindig szaporán vettük a levegőt, mind a ketten. Még is mi a franc ütött belém? - kiabáltam saját magammal gondolatba.

- Ne haragudj! Nem tudom mi ütött belém. Kérlek, ne haragudj rám! - nyögte Edward.

- Semmi baj. Én is ugyan olyan hibás vagyok, mint te. Nem lett volna szabad ezt csinálnunk. Felejtsük el. - ő csak bólintott, de megint láttam egy kis - vagy inkább nagy? - mértékű szomorúságot rajta.

Visszamentem az ágyához és leültem mellé, de most tisztes távolságba. Egyikünk sem szólalt meg. Kezdett kínossá válni a csönd. Végül én törtem meg.

- Miért nem jöttél suliba? - tettem fel az első kérdésemet, körülbelül úgy a száz közül. Egy ideig csendben maradt, majd válaszolt.

- Nem akartam, hogy szenvedni láss... - suttogta. Erre nem tudtam mit felelni. Nem akartam rákérdezni, hogy mégis mi vagy ki miatt szenvedett? De végül rákérdeztem. - Miattad... - mondta csöndesen. Elakadta a lélegzetem. A szívem egy ütemet ki is hagyott. Miattam? - kérdeztem magamtól.

- Edward... - nem futotta többre csak suttogásra a hangomtól.

- Szerelek Bella és ezen nem tudsz változtatni! - nézett mélyen a szemembe. - Bármennyire is szeretnéd, nem tudod megváltoztatni az érzéseimet irántad. - nézett rám könyörögve, mintha azt kérné, hogy ne is akarjam megváltoztatni az érzéseit, s én is érezzek így iránta. De hisz' én nem is akarom megváltoztatni az érzéseidet, s már rég így érzek irántad! - akartam neki mondani, de mégsem tettem. Helyette közelebb csúsztam hozzá és az arcára raktam az egyik kezemet. Lehunyta a szemét és szorosan összezárta, csak úgy, mint ajkait, majd egy perc után kinyitotta szemeit, s rám nézett. Könyörgés csillogott benne. Tudtam, hogy amit most mondani akarok neki, azzal nagyon megbántom majd.

- Tudom, hogy hiába kérem, hogy felejts el, de... kérlek, legyünk csak barátok. - sütöttem le szemeimet. Nekem is nehezemre esett kimondani, de meg kellett tennem.

- Bella... - suttogta kétségbeesetten. Felnéztem rá. Bár ne tettem volna! A szemei mérhetetlen fájdalmat és szenvedést tükröztek.

- Sajnálom... Tudsz csak a barátom lenni? - kérdeztem. Nem válaszolt, így arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Felálltam éselindultam az ajtó irányába. Nem jutottam messzi, ugyanis elém állt. Felnéztem rá, ő is engem nézett.

-Rendben. - csak ennyit suttogott. Csodálkozva néztem rá. Tényleg képes lenne belemenni, csak hogy a közelembe legyen? Olyan édes... annyira szeretem! - gondoltam magamba. De mégsem gondoltam volna, hogy képes kibírni, hogy csak barátok legyünk. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Nem éri meg miattam szenvedni bárkinek is.

- Biztos vagy benne, hogy képes vagy, csak a barátom lenni? - kérdeztem csöndesen. Pár másodpercig nem szólalt meg, majd határozottan kijelentette:

- Igen.

Megkönnyebbültem. Legalább mellettem lesz, még ha csak így is. Halványan elmosolyodtam, majd átöleltem a derekát és ő is az enyémet.

- Köszönöm. - suttogtam mellkasába. Ő óvatosan a fejem búbjára rata az állát. Éreztem, hogy megremeg. Elhúzódtam tőle, s a szemébe nézve elmosolyodtam. Ő is megajándékozott kedvenc féloldalas mosolyommal.

U.i.: Bocsi, hogy ilyen rövid lett. :\ A kövit megpróbálom hosszabbra írni :) Sajnos még nem tudom, mikor jön a következő. :\ Igyekszem megírni, de tudjátok nincs sok időm :\ Írjatok komit légyszí! Fontos a véleményetek! :) Ja és szavazzatok oldalt! :D Pusz; dorri