Amerikai álom - 24. fejezet

Sziasztok! Idén ez lesz az utolsó fejezet, sajnos nincs időm írni. :( Remélem tetszeni fog! :) Jó olvasást kívánok hozzá! D. ~

Amerikai álom - 24. fejezet

Norman szemszög

Mióta Anne visszament a szállodába használhatatlan vagyok. Nem tudok a munkára figyelni és ennek sajnos a többiek is isszák a levét, mert nem tudunk haladni. Greg megelégelve ezt, elengedett, hogy én is visszamehessek a szállodába. Addig felvesznek olyan részeket, ahol Daryl nem szerepel.

Már Anne-ék ajtaja előtt állok és várom, hogy beengedjenek. Nem telik el két perc a kopogásom óta, s Eva már nyitja is az ajtót.

- Norman? - lepődik meg. - Végeztetek a munkával? - tártja ki előttem az ajtót.
- Nem - lépek be -, Greg elengedett, mert nem haladtak miattam a munkával. Nem bírtam oda koncentrálni - magyarázom. - Hol van Anne? - nézek körbe.
- Alszik, eléggé kimerült.
- Bemegyek hozzá.

Halkan nyitom ki az ajtót, még véletlenül sem akarom felébreszteni. Óvatosan fekszem le mellé az ágyba, s finoman simítom a kezemet a hasára. Belepuszilok a nyakába és hozzábújok. Anne mocorogni kezd.

- Hmm, mmm - fordul felém álomittasan.
- Szia - súgom felé. - Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni - adok egy apró puszit a szájára.
- Hány óra? - krákogja.
- 1 óra körül lehet.
- Hogy-hogy máris itthon vagy?
- Aggódtam miattad és Greg szó szerint utánad zavart - kuncogok.

Látok némi rosszallást a szemében, de boldogan nyújtja felém a száját egy csókra. Nem tagadom meg tőle, közelebb hajolok hozzá. Egymás szájára tapadunk, elmélyítem a csókot. A nyelvem bebocsájtást kér, s meg is kapja. Felnyögök, Anne pedig elégedetten sóhajt. Fölé lendülök és ráeresztem a testsúlyomat. Anne keze becsúszik a pólóm alá, a hátamat simogatja, amitől engem kiráz a hideg. Nem szívesen, de megszakítom a csókot és a homlokának támasztom az enyémet.

- Hogy érzed magad? - nézek egészen közelről a szemébe.
- Most már sokkal jobban. Csak ki kellett aludnom magamat.
- Biztos, hogy nem kellene elmenni orvoshoz? Egy vérvételre esetleg, vagy...
- Norman! - szól rám. - Jól vagyok, édesem! - simítja a tenyerét az arcomra, én pedig belecsókolok.

Nem szoktuk egymást így becézni, de be kell, hogy valljam, tetszik. El is mosolyodom.

- Min mosolyogsz? - bújik oda a mellkasomra Anne, miután legördülök róla.
- Szerintem most először mondtad nekem, hogy édesem - vigyorgok rá.
- Nem tetszik?
- Dehogynem! Nagyon is tetszik... szerelmem! - súgom felé.

Látom, ahogy Anne lélegzete elakad egy pillanatra. Újra megcsókolom és csókolnám tovább is, ha nem szakítana félbe minket egy dühös hang. A nappaliból George hangja szűrődik be a szobába. Anne ijedten kapja az ajtó felé a fejét. Már kelne is ki az ágyból, de visszatartom egy percig.

- Anne! - nézek komolyan a szemébe. - Minden rendben lesz!

Bólint, majd kilépünk az ajtón. Mind a ketten felénk kapják a fejüket. Eva aggódva néz ránk, de főleg Anne-re, George pedig dühtől szikrázó szemekkel.

- Mi a franc... - morogja Anne apja.
- Apa, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam!
- Mit akarsz ezen megmagyarázni? - morogja. - Látom, amit látok! Hogy egy velem egykorú férfival vagy együtt!
- Apa, ez... - túr a hajába Anne.
- Látod? Te sem tudsz mit mondani!
- Uram, mi lenne, ha leülnénk és nyugodtan megbeszélnénk a dolgokat? - szólok közbe.
- Te ebbe ne szólj bele! - lép felém dühösen.
- Szeretem! - kiállt fel kétségbeesetten Anne. Mind a hárman rákapjuk a tekintetünket. - Szeretem őt apa, és ezen nem tudsz változtatni!
- Hah! - horkan fel az apja. - Még, hogy szereted! Ez csak valami múló szeszély! Majd, ha már otthon leszünk elfelejted ezt az egészet és...
- Otthon leszünk? - kérdezi elhűlten szerelmem. Megdermedek és feszülten nézek George-ra.
- Igen - néz keményen Anne szemibe. - Holnap délben megyünk haza! És te is jössz Anne!
- Apa, én itt dolgozom! Nem mehetek csak úgy el! És nem is akarok! - ellenkezik Anne.
- Vagy hazajössz velünk holnap és elfelejtjük ezt az egészet, vagy többé nem akarlak látni! - válaszolja nyugodt, rideg hangon George.

A szobában megfagyott a levegő. Eva, aki eddig csendben állt kettejük között, most felszisszent és szúrós szemekkel néz a bátyjára, aki ezzel mit sem törődik. Anne zihál mellettem és észrevétlenül kezdenek el folyni a könnyei. Fel nem tudom fogni, hogy egy apa, hogy tudja ezt mondani a gyerekének. Belehalnék, ha nem lehetnék Mingus életének a része.

- Ne mondd ezt! - suttogja remegő hangon.
- Választhatsz Anne! Vagy maradsz és nem látsz többet minket, vagy hazajössz velünk és elfelejted ezt a... viszonyt - ejti ki undorodva a szót. Anne csak rázza a fejét.
- Ne kényszeríts rá, hogy válasszak! Szeretem őt, tiszta szívemből és téged is szeretlek! - zokog fel mellettem és közelebb lép az apjához. - Ne kelljen választanom köztetek!
- Úgy látom, te már választottál - néz rá lekicsinylően. - Ha ezt anyád látná... Tudtam, hogy nem kellett volna elengedjelek ide. Téged is megfertőzött Amerika. És te, Eva! Kértem, hogy vigyázz rá!
- George, túldramatizálod a helyzetet! Majd, ha megnyugszol mindent másképp fogsz látni, és te is észreveszed, hogy Anne valóban szerelmes, talán életében most először! És Norman jól bánik vele, jobban mint egy húszon éves kölyök!
- Nem érdekelnek a kifogások, Eva! Csalódtam benned, ahogyan Anne-ben is.

Anne nem válaszol már az apjának, csak maga elé mered nekem dőlve, és potyognak a könnyei. Az apja ezzel mit sem törődve az ajtóhoz sétál.

- Viszlát Anne! - néz vissza rá, majd kisétál az ajtón, de bízom benne, hogy a lánya életéből nem.

Anne összetörve zokog fel, elkapom, mielőtt a padlóra esne. Megkérem Eva-t, hogy vegye át tőlem és George után sietek. A liftnél érem utol.

- George! - szólok utána. - Kérem, várjon egy percet! - nem vesz rólam tudomást. - Tudom, hogy nehéz önnek elfogadnia, hogy a lánya egy 45 éves férfival van együtt, aki gyakorlatilag az apja is lehetne... De kérem, ne kövessen el hibát! Ne lépjen ki az életéből!
- Akkor lépj ki te az életéből! - pördül felém dühösen. Egy kissé hátra hőkölök, meglepődöm azon, hogy egyáltalán válaszra méltat.
- Nem tehetem. Szerelmes vagyok belé! Az életemnél is jobban szeretem!
- Hah! - horkan fel, majd visszafordul a lift felé. - Szerelem!? Majd, ha jön egy másik nő, aki miatt elhagyod, jusson eszedbe ez a beszélgetés!
- Soha nem fogom elhagyni! Szerintem nekem nagyobb félnivalóm van, hogy Anne engem cserél le egy fiatalabbra.
- Bárcsak úgy lenne - motyogja az orra alatt, de így is meghallom. Sóhajtok.
- Elhiszem, hogy nem kedvel engem. De kérem, adjon egy esélyt!
- Nem.
- Jól van, ha engem nem is fogad el, legalább Anne életéből ne lépjen ki! Később nagyon meg fogja bánni, hogy nem volt jelen. Ha én nem lehetnék a fiam életének a része... nem is tudom, mit tennék. Valószínűleg beleőrülnék.
- Szóval még egy fiad is van - horkan fel. Megint felsóhajtok. Megfogta a lényeget...
- Úgy látom, tényleg feleslegesen jártatom itt a számat... Sajnálom, hogy így látja az egészet. Meg fogja bánni, hogy csak így kisétál a lánya életéből. És lehet, hogy akkor már késő lesz.

Nem válaszol, belép a megérkező liftbe, s maga elé mered. Reménykedem benne, hogy elgondolkodik azon, amit mondtam és nem megy csak így el. Anne-nek nagy csalódás ez így is, hogy az apja így áll hozzánk. De, ha most még csak így ki is sétál az életéből... Össze fog törni.

Mélyet lélegezve megyek vissza a szobába, hogy Anne mellett legyek és vigaszt adjak neki. Már, ha ezek után meg lehet vigasztalni egy összetört lányt, aki valószínűleg hatalmasat csalódott az apjában.