Amerikai álom - 17. fejezet
Norman szemszög
Próbálom magamat áttörni a táncoló emberek között, s eljutni végre Emily-hez. Ahogy látom, jól érzi magát, Lauren-nel és Danai-jal nevetgél.
- Emily! - fogom meg a vállát.
- Norman, szia! - ölelne át, de én határozottan eltaszítom magamtól.
- Beszélnünk kell! - sürgetem, majd elnézést kérve a lányoktól odébb vonszolom.
- Ne rángass már! - tépi ki magát a kezem közül. Megállok az egyik oszlopnál, itt remélhetőleg nem hall minket senki.
- Muszáj volt ezt?
- Mit? - kérdezi ártatlanul.
- Tudod te azt nagyon jól! - rivallok rá.
- Hisz mindenki tudja, hogy bírom a fiadat. És nem csak én, az egész gárda kedveli.
- Akkor is! Ezzel akár le is buktathattál volna kettőnket.
- Óh, Norman, te nem ettől lettél ilyen ideges! - néz rám mosolyogva, karba font kézzel. - Greg már rég tudja, hogy volt köztünk valami, de szerintem ezt már neked is mondta. Te nem ettől a lebukástól tartasz.
- Nem értem, miről beszélsz - jövök zavarba egy pillanatra.
- Dehogynem! - mosolyog még mindig. - Félsz, hogy a kis barátnőd mit fog szólni, ugye? Nem mondtad még el neki és most megtudta. Sajnálom Norman, de honnan kellett volna tudnom, hogy nem mondtad el neki?
Hirtelen megszólalni sem tudtam. Emily honnan tud Anne-ről? Vagy ez most csak egy csapda és így próbálja meg kihúzni belőlem az igazságot?
- Fogalmam sincs kiről beszélsz! - tagadom, de nem nézek a szemébe.
- Ugyan már Norman, hagyjuk ezt! Tudom, hogy van közted és a kis újonc között valami! Hogy is hívják... Anne, ugye? - bennem akad a levegő. Tudja!
- Emily...
- Nem kell aggódnod Norman! Nem szólok senkinek. Nem én leszek az, aki tönkre teszi a kapcsolatotokat. Megteszi majd helyettem a sajtó, meg a sok lesifotós.
- Honnan tudsz rólunk? - kérdezem teljesen megsemmisülve, mielőtt ott hagyna engem.
- Van két szemem, Norman - néz rám lealacsonyítóan.
Emily faképnél hagy, én pedig nem tudom mihez kezdjek. Ott állok az oszlopnál, mint egy szerencsétlen és ötletem sincs, hogyan álljak Anne szeme elé.
Anne szemszög
Amilyen gyorsan csak tudok, úgy rohanok a mosdó irányába. Nem akarom elhinni, amit az előbb Emily mondott. Norman-nek van egy fia!? Ez képtelenség! És eddig miért nem mondta? A mosdóra támaszkodva veszek néhány mély lélegzetet és próbálom feldolgozni az információt. Vajon ezt akarta elmondani korábban? Erről akart velem beszélni este? Hallom, hogy nyílik az ajtó, s én gyorsan megnyitom a csapot, mintha csak kezet mosnék.
- Minden rendben? - lép oda hozzám Eva.
- Igen - erőltetek magamra egy mosolyt.
- Nem úgy tűnt.
- Nincs semmi baj, mégis mi lenne? - nézek rá tettetett értetlenséggel.
Szólásra nyitja a száját, mikor újra nyílik az ajtó és viháncolva lép be rajta három lány. Gyorsan megtörlöm a kezem és már megyek is ki a mosdóból, Eva-val a nyomomban.
- Figyelj csak, én felmegyek a szobába, kicsit elfáradtam.
- Veled...
- Hát itt vagy! - szól közbe Andrew. - Szeretnék beszélni veled!
- Most nem érek rá, Anne-nek...
- Menj csak nyugodtan! Én felmegyek és lefekszem aludni.
- De...
- Tényleg nincs semmi bajom Eva, nem értem miért aggódsz! Na, menj már! - hessegetem el Andrew-val mosolyogva.
Ahogy elmennek a mosolyom le is hervad az arcomról. Úgy érzem semmi okom a mosolygásra.
~~~
A szobába érve egyből lezuhanyzom és pizsamába bújok. Aludni akarok és nem gondolni a mai estére. A tervemet viszont keresztül húzza egy kopogás. Esélyem sincs megkérdezni, hogy ki az, elárulja saját magát az illető.
- Anne kérlek, engedj be! - kopogtat Norman.
- Menj el, kérlek! Nem akarok most beszélni veled! - bár ezt mondom, de azért mégis odalépek az ajtóhoz, s háttal nekitámaszkodom.
- Kérlek Anne!
- Nem, Norman! Nem mondtad el az igazat, végig hazudtál nekem, még ha kimondatlanul is, de hazudtál magadról!
- Anne, engedd, hogy elmagyarázzam, kérlek!
Dühösen nyitom ki az ajtót neki, majd a kanapé felé veszem az irányt, s leülök rá karba font kézzel. Nem nézek rá, de hallom, amint becsukja az ajtót és lassan felém lépked. Leül mellém a kanapéra, tisztes távolságra. Felém fordul, felhúzza a bal lábát a kanapéra, s úgy néz engem. Nem nézek rá, nem szólalok meg, várom, hogy ő kezdjen el beszélni. Végül is ő akarta elmagyarázni ezt a dolgot, akkor tessék!
- Sajnálom... - kezd bele halkan. - Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, hogy van egy fiam. Ne haragudj, kérlek! Tudom, hogy már rég el kellett volna mondanom, de féltem - a szemem sarkából nézek rá egy pillanatra, majd el is kapom a tekintetemet. - Féltem, hogy ha megtudod, akkor esélyt sem adsz kettőnknek. De el akartam mondani! - védekezik. - Csak... nem találtam megfelelő időt. Mikor rákérdeztél a tetoválásomra... Mingus... a fiam nevét tetováltattam magamra. Már akkor el akartam mondani, csak nem hagytad...
- Azt akarod mondani, hogy az én hibám? - nézek rá dühösen.
- Nem! Persze, hogy nem! - elfordítom a fejemet. - Megkérhetlek, hogy nézz rám? - nem válaszolok, de azért felé fordulok. - Az volt az első alkalom, hogy el akartam mondani, de mivel akkor nem tudtam, ezért ma este akartam. Nem így kellett volna megtudnod, nekem kellett volna elmondanom! Sajnálom!
Egymás szemébe mélyedünk. Percekig is így lehettünk, mikor nagyot sóhajtva enyhülök meg.
- Szóval van egy fiad... Mingus.
- Igen - mosolyog rám halványan.
- Mennyi idős? - kérdezem, de egyből eltűnik a mosolya.
- 15 - nyögi ki.
Egy pillanatra meg áll bennem az ütő, s ezt Norman is észreveszi. 15 éves?!
- Anne - kezdené.
- 15 éves?! - hal el a hangom. - Alig idősebb az... öcsémnél?
- Anne, ez nem jelent semmit... - nyúl az arcomhoz, de elhúzódom tőle.
- Nem jelent semmit?! - emelem meg a hangom. - Norman, ez... - nevetek fel kínomban. - Neked van egy tinédzser fiad, aki 3 évvel öregebb csak az öcsémnél! - nyomatékosítom a szavakat benne.
- Mit akarsz, mit mondjak? - néz rám. - Igen, van egy fiam, de ez ellen már nem tudok és nem is akarok mit tenni! Ha szeretsz, akkor elfogadod velem együtt őt is! - emeli fel ő is a hangját.
- Itt most nem arról van szó, hogy van egy fiad és, hogy szeretlek-e!
- Akkor mégis miről? - tártja szét a kezét tehetetlenül. Sajnos a következő szavak meggondolatlanul jönnek ki a számon.
- Arról, hogy ez is csak azt bizonyítja, hogy nem illünk össze! Hogy milyen nagy a korkülönbség kettőnk között és, hogy az életünk más-más szakaszán járunk! - kiabálok tehetetlenül. Amint tudatosulnak bennem a szavaim, egyből elszégyellem magam. - Norman...
- Szóval ezt gondolod? - kérdezi csalódottan.
- Nem úgy gondoltam, ne haragudj! - suttogom.
- Hogy lehet ezt nem úgy gondolni? - csattan most fel ő. - Azt hittem ezen már túl vagyunk Anne! De látom, hogy nem tudsz túllépni a "nagy korkülönbségen" - macskakörmözik gúnyosan. - Én elfogadtalak téged, így 26 évesen, elfogadtam az érzéseimet irántad, pedig hidd el, nekem sem volt könnyű! Még ha nem is látszott rajtam, de nekem sem volt egyszerű belevágni ebbe az egészbe! Nekem is vannak aggályaim kettőnkkel kapcsolatban, hogy mi lesz, ha majd jön egy fiatalabb srác, aki elcsavarja a fejedet és te miért is ne választanád őt, hiszen fiatalabb, jóképűbb, szexibb! Anne, te észre sem veszed, hogy mindenki, hogy csorgatja utánad a nyálát és, hogy nekem mennyire kell türtőztetnem magamat, hogy ne üssem meg azokat a fickókat! Mindig emlékeztetem magamat, hogy mekkora egy szerencsés flótás vagyok, hogy ez a gyönyörű lány engem választott és nem valamelyik izompacsirtát! Nem csak neked vannak félelmeid, Anne. Én ugyanúgy félek, hogy mi lesz, ha tényleg jön egy fiatalabb és lecserélsz. A sajtótól és a többiektől nem félek, mert ők nem érdekelnek, hogy mit gondolnak. Magasról teszek rájuk, mert én téged szeretlek és veled vagyok boldog, a nagy korkülönbség ellenére is! - önti ki nekem a szívét Norman. Teljesen ledöbbenek a szavaitól, s észre sem veszem, hogy mikor kezdtek el folyni a könnyeim.
- Norman! - zokogok fel és az ölébe mászva a nyakába bújok. - Sajnálom! Sajnálom, hogy ennyire kiakadtam, de engem is érts meg kérlek! Én is nagyon szeretlek téged! - csókolom meg. - Szeretlek! - súgom. - De adj egy kis időt, míg feldolgozom, hogy van egy fiad.
- Annyi időt adok, amennyit csak szeretnél! - ölel szorosan magához. - Csak ne taszíts el magadtól! És, ha majd készen állsz rá, akkor bemutatlak neki. Hidd el, kedvelni fogjátok egymást! - simogatja az arcomat.
- És ő mit fog majd szólni hozzám? Hogy az apja ilyen fiatal lánnyal kezdett ki?
- El fogja fogadni, mert szeret engem, és ha tudja, hogy nekem ez így jó, akkor támogatni fog. Ebben biztos vagyok! Vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ezt meg fogjuk tudni beszélni és el fogja tudni fogadni, ettől ne félj! - puszil meg.
- Ő most hol van?
- Az anyjánál. Velem él New York-ban, de ha forgatok, akkor az anyjánál szokott lenni. Néha eljön meglátogatni, de még iskolába jár, úgyhogy csak kis időre szokott jönni.
- És a... volt feleséged?
- Nem volt a feleségem soha - nyugtat meg. Sóhajtva hajtom a fejemet a vállára.
- Ne haragudj a kirohanásomért! - súgom.
- Te se haragudj! Már korábban el kellett volna mondanom. Szeretlek!
- Szeretlek! - csókoljuk meg egymást, azonban nem tart sokáig a pillanat. Az ajtó nyitódására rebbenünk szét, ahol ott áll Andrew és Eva.
Szia!
VálaszTörlésÖrülök, hogy sikerült megbeszélni Ann-éknek aggályaikat, illetve hogy Ann elfogadta hogy Normannak van egy fia.
Nem csodálkozok, hogy mindkettőjük aggódik, mi lesz akkor ha a másik fél továbblép, és új társat keres. Illetve a ""nagy korkülönbségen" aggódnak egy kicsit.
Öröm olvasni az újabb fejezeteket.
Kíváncsian várom a folytatást.
Nóci
Kedves Nóci!
VálaszTörlésNagyon-nagyon szépen köszönöm a kommentedet! Öröm volt olvasni a véleményedet, hálás vagyok érte! Sokkal motiváltabb vagyok az írásban és nagyobb kedvvel állok neki írni, így, hogy tudom van akinek tetszik és várja a folytatást. Ha minden jól megy, akkor jövőhéten érkezik az újabb rész.
D. ~