Félvérszerelem - 42. fejezet

Sziasztok! Nos, anyuék elmentek itthonról, így volt egy kis időm frisselni! :D Jó olvasást és Boldog Karácsonyt Mindenkinek! :) Puszi, d.

Edward szemszöge

Tehetetlenül néztem, ahogy elhajt Belláék autója, de rögtön utána közeledett felém egy másik autó. Az agyam nem fogta fel a történéseket, nem érdekelt már semmi, csak arra tudtam gondolni, hogy Bella itt hagyott.

Felpattantam a földről és őrült módjára futottam be az erdőbe. Nem érdekelt semmi, csak a saját fájdalmammal törődtem.

- Edward! - hallottam meg a nevemet, de nem az szólt, akit most a legjobban vártam, így nem álltam meg csak futottam tovább.

Mikor beértem az erdő sűrűjébe, dühömben fákat csavartam ki. Az agyamra leszállt a vörös köd és már nem bírtam megállni.

*Jó pár kifacsart fával később*

Nem tudom hány fát dönthettem ki a helyéről, de már csak azt vettem észre, hogy fáradok. Hiába, félig ember vagyok. Térdre rogytam és felüvöltöttem. Nem értettem semmit. Hogy Bella miért ment el, hogy miért nem engedte, hogy velük mennyek. Talán már nem kellek neki? - tettem fel magamban a kérdést. Ez hülyeség! - szóltam azonnal magamra. Hisz' azt mondta szeret!

Már a fejem is kezdett megfájdulni, így inkább erőt vettem magamon és elmentem vadászni. Megéreztem egy oroszlán illatát, de figyelmetlen voltam, mert többször is sikerült maga alá temetnie. Végül csak én jöttem ki győztesként, így a nyakába mélyesztettem fogaimat és nyeltem az éltető nedűt. De most még ez sem tudott egy más világba repíteni, mint ilyenkor mindig. Csak Bella járt a fejemben.

Bella szemszöge

Zokogtam. Egész úton az én zokogásomat lehetett hallani az autóban. Mikor Billy meghalt, azt hittem annál nagyobb fájdalom már nem érhet, de tévedtem. Persze, Billy elvesztése is hihetetlenül fájt, de az, hogy el kellett hagynom a Szerelmemet... Nem bírtam tovább. Úgy éreztem meghalok a hiányától. És akkor mi lesz még hónapokig keresztül? - jött a fájdalmas kérdés.

~*~*~*~

Már a reptéren voltunk és vártuk, hogy beszállásra hívják az embereket. Még mindig nem tudom, hogy hová is megyünk, de őszintén szólva nem is érdekelt. Úgy éreztem megfulladok, muszáj egy kicsit magamban lennem, így felálltam a székből.

- Elmegyek a mosdóba - jelentettem ki, majd már indultam is.

A szememet elhomályosították a könnyek, így történhetett meg az, hogy nekimentem valakinek.

- Elnézést, nem figyeltem oda - mentegetőztem.

- Semmi baj, szép hölgyem - jött a válasz.

Meglepetten néztem fel az idegenre és egy meglehetősen jóképű fiatal fiúval találtam szembe magam. Olyan 20 év körüli lehetett.

- Ian vagyok - nyújtott kezet.

- Bella - mutatkoztam be.

,,- Kérjük Kedves utasainkat, hogy a Spanyolországba tartó járatunkra kezdjék meg a beszállást! Köszönjük!" - hallottam meg a hangosbemondót.

- Ez az én gépem. Hát, örülök, hogy találkoztunk. Remélem, még látjuk egymást - kacsintott rám.

- Én is - majd megfordult és elment, pont mikor apám lépett mellém.

- Bells ideje mennünk.

Bólintottam, majd a 4-es kapuhoz mentünk és megkezdtük a beszállást.

Edward szemszöge

A nappaliba belépve minden szem rám szegeződött. Nem törődtem a döbbent, ijedt és kérdő tekintetekkel, csak fel akartam menni a szobámba, hogy egyedül lehessek. Azonban ez nem ment ilyen könnyen. Anya állított meg azzal, hogy a lépcsőnél elém állt és a mellkasomra - pontosabban a szívemre - helyezte a kezét. Tudtam nagyon jól, hogy nem ver egyenletesen a szívem és ezt ő is érezte és hallotta, mert ijedten nézett rám.

- Mi történt? - kérdezte aggódva.

Nem válaszoltam, csak elhúztam a kezét a mellkasomról és vámpírtempóba felfutottam a lépcsőn, egyenesen a fürdőszobámba. Ledobáltam magamról a piszkos ruhákat és ekkor láttam meg az apró sebeket a testemen. Belenéztem a tükörbe és még én is megijedtem saját magamtól. A szemem bár aranysárga volt a vadászat miatt, mégis élettelenül csillogott, a hajam kócos, pár levél is beleragadt, a testem csupa seb és piszkos.

Nagyot sóhajtottam és beálltam a zuhanyzóba, majd megnyitottam a meleg vizet, becsuktam a szememet és átadtam magamat a Bellával eltöltött idők emlékének.