Félvérszerelem - 32. fejezet

Jó olvasást kívánok! :)

+18

Narrátor szemszöge

Az egész Cullen család vadászni ment, kivéve Edward Cullen-t. Ő otthon maradt kedvesével, Bellával.

Esme és Carlisle Cullen külön váltak a többi Cullen-től, s így vadásztak.

Már mindenki végzett a vadászattal, mikor a kijelölt helyre mentek vissza, hogy megvárják Esme-éket. Egyszer csak Alice-nek látomása volt.

Egyből a kezébe vette a telefonját és hívta a seattle-i bútoráruházat, s rendelt egy francia ágyat.

- Kicsim, ezt miért kellett? - tette fel a kérést Jasper Alice-nek.
- Edwardnak szüksége lesz egy új ágyra - magyarázta, miközben a telefonján pötyögött.
- Edwardnak? - jött a kérdés most Emmett-től.
- Igen... Mit nem lehet ezen érteni?
- És mégis miért van szüksége Edwardnak egy új ágyra? - kérdezte most Rose.
- Oh, hát ez roppant egyszerű! Ugyanis Edward és Bella... - kezdte, de befejezni már nem tudta, újabb látomása volt.
- Igen? - kérdezte mohón Emmett, mikor ,,visszatért" közéjük Alice.
- Felejtsétek el, amit mondtam! - terelt a kis törpe.
- Tudod, hogy nem vagyunk képesek a felejtésre - heccelte Emmett. - És amúgy is felcsigáztál, tehát ki vele!
- Ha Edward megtudja, hogy elmondtam nektek, akkor kicsinál! - zsörtölődött Alice.
- Ne aggódj, kedvesem, nem engedem, hogy bántson! - mosolygott Jazz, Alice-re.
- Tudom, hogy te mindenkitől megvédesz - csókolta meg lágyan szerelmét.
- Elég az enyelgésből! Tehát, miért is kell Edwardnak új ágy? - türelmetlenkedett Em, mire feleségétől egy tarkón csapást kapott. - Au, cica, ezt most miért kaptam? - dörzsölte Emmett a tarkóját, holott nem is fájt neki az ütés.
- Csak! - húzta fel az orrát Rosalie.

Közben az eső is eleredt.

- Na, jó, menjünk haza, mert elázunk! - szólalt meg végül Emmett. - Úgysem tudom már meg, hogy minek is kell az az ágy.
- De gyorsan, mert elázik a hajam és tönkre megy a sminkem! - sipítozott Rose.
- Ne! - szólt gyorsan Alice.
- Miért ne, Alice? - kérdezte értetlenül Jasper.
- Mert... - dadogta Alice. - Na, jó, elmondom, de Ed nagyon ki fog akadni a látomásom szerint! - fújta ki hosszan a levegőt.

Alice gyorsan felvázolta, hogy mi a helyzet.

- Szóval azt akarod mondani, hogy Edward és Bella éppen... Hát ezt nem hiszem el! Látnom kell a saját szememmel! Az öcsi végre... - nem bírta tovább mondani, nagy hahotában tört ki.
- Emmett! Ne legyél már ilyen! - szólt rá Rose. - Inkább örülnöd kéne, hogy az öcséd végre boldog!
- Én örülök is! De... ezt még mindig nem hiszem el! - kacagott.
- Mit nem hiszel el, fiam? - csendült fel egy női hang. Mind a négyen felé fordultak.
- Hát, hogy a fiad... - és ekkor egy nagy csattanást lehetett hallani. - Au!
- Megérdemelted! - nyújtotta ki a nyelvét Alice, míg Jazz csak nevetett rajtuk.
- Mi van Edwarddal? - aggódott Esme.
- Semmi, ne aggódj! - nyugtatta Rose.
- Akkor? - kárdezte.
- Nem történt semmi baj, csak Edward számára kellett egy új ágy - magyarázta Jasper.
- Miért? - kérdezte még mindig értetlenül Esme.
- Edward és Bella... khm... közelebbről is megismerték egymást - fogalmazott finoman Jazz.
- Azt akarod mondani, hogy Edward és Bella... lefeküdtek egymással? - hitetlenkedett.
- Igen - válaszolta most Alice egy bólintás kíséretében.

Jazz érezte, hogy Esmet elönti a boldogság, hogy a fia is átélhette a gyönyört, mégpedig azzal, akit igazán szeret. Ha tudna sírni, most patakokban folynának a könnyei.

- Hol van Carlisle? - kérdezte hirtelen Rosalie.
- Sürgős esethez hívták be a kórházba, így hazament az orvosi táskájáért, meg a kocsiért - válaszolt Esme, még mindig örömittasan.
- Haza? - kérdezte Em, majd nagy nevetésben tört ki. - Hát... megnézném a fejét, mikor a ház közelébe ér és éppen a fia és szerelme nyögéseit hallja meg - nevetett tovább. Erre mindenki csúnyán nézett rá...

Közben a Cullen háznál:

Edward szemszöge

Szerelmem fölé gördültem, majd széttárt lába közé helyezkedtem. Amennyire csak tudtam, óvatosan hatoltam belé. Eddig minden jó - gondoltam. Még egy kicsit beljebb mentem, majd meghallottam szerelmem nyögését. De ez valahogy más volt... Mintha fájdalmasabb lett volna. Összeszedtem minden erőmet és kinyitottam a szemimet. Ekkor láttam meg kedvesem fájdalomtól eltorzult arcát. Azonnal megdermedtem és csak Bellára figyeltem.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva, miközben a zihálásomat próbáltam csillapítani.
- Igen... - nyögte. - Csak adj egy percet - lihegte.
- Tudtam, hogy nem kellett volna belemennem! - mérgelődtem, s megpróbáltam lassan kicsúszni belőle, nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki.
- Ne! - kulcsolta a lábait a derekamra Bella, s így húzott vissza magához. Ez azonban nem volt jó ötlet, mert tövig hatoltam belé és rám sem volt hatástalan eme cselekedete - felmorogtam.
- Bella... - nyögtem rekedtes hangon.
- Már nem is fáj. Kérlek!

A szemeibe néztem, de ott nem láttam mást csak színtiszta szerelmet és vágyat. Így hát elkezdtem lassan mozogni benne. Az első mozdulatomnál megrándult az arca, de nem szólt semmit, én pedig tovább mozogtam.

Annyira jó volt érezni, ahogy meleg lágyságában mozoghattam! Ahogy rejtett kis izmai férfiasságomra tapadtak, egyszerűen leírhatatlan érzést váltottak ki belőlem.

Egyre gyorsabban mozogtam benne, s már ő is élvezte, ezt a sikolyaiból és a nyögéseiből tudtam. Éreztem, hogy már közel van a beteljesüléshez, mert egyre többször nyögött fel, s a nevemet sóhajtozta, és gyakrabban jöttek az összehúzódások is, amit férfiasságomon éreztem. Nekem sem kellett már sok a gyönyörhöz, de ekkor meghallottam apám gondolatait, miszerint behívták a kórházba, ezért kellett hazajönnie.

Szólni akartam kedvesemnek, de hang nem jött ki a számon, így már csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb átélhessem én is és Bella is a gyönyört. Így még gyorsabb tempóra váltottam, számat kedvesem szájára tapasztottam, ezzel is elfojtva gyönyörünk hangjait, s abban a pillanatban ért el minket a gyönyör, mikor egy hangos reccsenést hallottam.

Legördültem kedvesemről, őt a mellkasomra húztam, s mind a ketten hangosan ziháltunk. Csak ekkor tűnt fel hogy az ágykeret tört ketté. Ezen elnevettem magamat.

- Min nevetsz? - suttogta erőtlenül kedvesem.
- Nézd csak - mutattam az ágykeretre.
- Ezt te csináltad? - hüledezett.
- Látod, ennyire elveszed az eszemet, hogy már rongálok is - viccelődtem.
- Nem is hallottam, mikor eltört!
- Úgy látszik, mikor máshová összpontosul a figyelmed, nemigen érzékeled a külvilágot - csókoltam meg lágyan. Ekkor jutott eszembe, hogy apám füle hallatára lettünk egymáséi.
- Apám hazajött - közöltem kedvesemmel, mire ő ijedten nézett rám.

U.i.: Hát ez most nem lett annyira 18-as, de ennyi tellet tőlem, bocsánat! A kövi nem tudom mikor jön, de a következ fejezetek tényleg fontosak lesznek! Bár lehet, hogy még a következő annyira nem, még nem tudom! Ahogy a lépés kijön! :) Igyekszem a kövivel, addig is legyetek rosszak! :) Puszi, d. ~